Month: 2008 október

A derengés látszatát kelti
A bor,
Táncol a boldogság
Most
Valahol.

Bélelt románcai közt
Az ég elhallgat.
Sötét lesz,
Megnémul a vágy,
Elhallgat a tomboló
Vihar,
Késztetést érzek,
Mikor sírok,
Hogy most halkuljak
Én is,
Maradjak csöndesen,
Apró szavakat
Többé ne
Véssek.

Kezedben kulcsol össze
Időt a szél,
Parányi lelkemnek
Boldog menedék.

Arcodon táncoló napnak
Derűs fénye.
Úgy szitál lelkemnek
Boldog nevetése.

Szemedben hajlongó kék
Őszi-szellő násza,
Kijárna lelkednek
A világ boldogsága.

Úgy érzem, elrontottam mindent,
Nem követelőzök, csak kérek,
Úgy érzem, mindjárt elalszom.

Elfog a pánik, lelkem lüktet,
Apró darabjai égnek bennem,
Minden szavad kell,
Minden kis hallgatás,
S az, mi néked fáj,
Az fáj nekem is,
Az éget legbelül,
Az az én fájdalmam.

Most pihen a bánat, és az
Érzés legbelül fáj,
Hogy nem mondod el,
Hogy nem kiállt a szó,
Hogy helyetted csend
Van valahol.

Most tűnik az ima, keserű
Derengés emészt fel,
Úgy érzem, megbántam mindent,
Mégis legbelül mondanom kell.

Nem mondhatom, hiszen
Álnok simulás a kézben
Ringat édes öleléssel,
Úgy érzem, elrohan minden.

Most lelkem üde illatával száll
A belső üresség,
Megvakít a félsz,
A tánc, s az ének.
Most lenne jó szemedben égnem,
De nem lobog a vágy,
Hogy mond, így nem lehetek
Érted bolond,
S míg Te nem szólsz,
Már lelkem sem beszél,
Nem tereget szavakat eléd,
Ha nem beszélsz,
Hát én vagyok te,
S hallgatok veled.

Pillantásod hiányán a táj
Ordítja örök nagy hangon,
Szemed tükrében égve az alkonyat
Vizét iszom, s most megbotlik a nyelv.
Szót kér, s feléd megy,
Hozzád szól, és táncra hív,
Örök táncra
Egy benső zenére.

Elszenderülsz,
Hiányzik belőled a spiritus,
Nem tudsz már tüzet
Gyújtani,
Meghalt minden,
Ami élet volt.

A fájdalom határai
Lobognak bensődben,
Szájtátva áll a
Kérlelhetetlen,
De nem ad magából
Az élet többet,
Nem hívja kezében
A telefon,
Nem csörög,
Csak néz a halál
Üres szemekkel,
Felémnyúl
Kérlelhetetlen.

Folyósított számlám
Átázott papírjaira
Helyezem mindenem,
Úgy élek,
Mintha abban
Lenne mindenem,

Mintha más már
Nem hatna meg,
Mintha mintha
Lenne az élet,
Mintákat formálok,
Tengeri játékszert.

Most már elhiszem régi
Életem múlandóságát,
De az új az örök,
Nem árthat neki
Se test,
Se tudat.

Elromlott bennem a tudat,
A késztetés,
Porig alázva lelkem
Egy idegen helyre küldtem.

Ha ennyire tudsz fájni,
Inkább ne is gyere,
Ne nézz vissza,
Majd valaki egyszer
Megsajnál,
S befogad.

Átitat egy pillanat a sokból,
Rád helyezem porból
Készült testemet lelkemmel,
Súlya nem haladja a
Kilencvenet,
Mégis én vagyok,
Én voltam,
Azon a napon
Megbénultam.

A lélek szakadt,
A folyó robogott,
Átszaladt bennem a
Halál, s tüstént
Merültem volna alá,
Hogy keressem a fiút,
Aki tőlem aligha
Hárommal múlt.

Most itt állok vesztetten,
Szótlan kezeim ámulnak,
Elmondanám,
De nem tudom,
Abban a pillanatban
Megbénult
Minden végtagom.

Egy lassú jazz húzza álmait,
Fájdalmam értelmezése új
Szorgalmat takar,
Ápolja bennem a megmaradt
Jóslatokat, s néz,
Mint aki a világ hitét
Vesztette volna el.

Érkezem. Bűzös vonattal
Megyek a végtelen áramlásán
Át, létezik megbízható
Vasútállomás,
Ahol biztosan leszállok,
Ahol biztosan rám
Vártok.