Beoltottam a világot
Egy kísérletezett szerrel.
Mellémbújt értelmében a szó,
Kísértett, s mondta
Oltalmazó kérdéseit
A naphoz,
Honnan jön,
S azt, hogy
Maradjon,
Ha már egyszer
Igy összeültünk.
Hetedik hét
Lassan hetedikbe lépünk,
Hetek rabolják száműzve
Önmaguk létét,
Hogy örült a világ,
Mikor megszülettél.
Elkapott egy ócska
Hadjárati eszme,
Miszerint ha hazamegyek,
Te ágyadban fekszel,
Megkérded, hol voltam,
S kérek tőled cigit,
Megnézed, jól vagyok,
S ne lopjak egy
Szálat se,
Majd alszol.
Elmentél,
S már nem az ágy
Pihentet,
Hanem érdes,
Hideg földben fekszel.
Megbénult szívem
Sarkai lekopnak,
De érted ontott
Könnyeim nem fogynak,
Megfagynak.
Bálvány
Átugrok érted a normalitás
Világából a szépbe,
Durvul az érzés,
Körülöttem kietlen emberek
Élik fennhangon
Mondott létüket,
Elszürkült szivárványból
Faragnak képeket,
Szobrot állítanak
Egy hatalmas érzésnek,
S elhiszik,
Az az istenük.
Átdobom magam érted
Óz birodalmába,
Elrepülök érted
Egy kietlen pusztaságba,
Csak veled legyek,
Nem számít már,
Milyen a környezetem.
Fekhetnek szobrok összezúzott
Porai, imádhatnak
Aranybárányt az emberek,
Veled Grönlandon
Sem didergek.
De még egyszer
De még egyszer,
Csak pontra szedett,
Elmém ezernyi pontjából
Eredt, pislákoló,
Fáradt hangot
Adj.
De még egyszer,
Hogy lássam szemed
Csillogásából az éltet,
A halál bosszús ígéretére
Tégy pontot.
De még egyszer,
Ha csak álom
Elhajolt képeibe dőlve,
De még egyszer
Ölelj, s ne eressz
Soha többé el.
Melankólia
Mellettem alszik az öröm,
Bennem nyugvó, meghajló,
Örök tánc az élet.
Reggelre kelve úgy ébredek,
Mint darabjaira szelt,
Póknak óriás hulladékhegy.
Fejemben botladozik a szépség,
Próbál kijutni, de nevetséges
Foltjaim centiről-centire elfedik.
Kergetőzik bennem az emberi tudat,
Sikolt felém az őszi lombhullás,
Depresszióm szele még meg se rendült.
Alkoholos pára lepi be az alkonyt,
Dudorászik szememben a napsugár,
De az ég felhőit erőtlen töri át.
Meghízik bennem az olcsó, kicsi isten,
A nagyot már nem merem szemlélni,
Nem értem hogy ered a folyó, s hova tűnik.
Bajlódik szívemben a vér, hogy jusson át,
Tüdőmben az oxigén egyre csak ordibál,
S kecses zebraként a fül elzárja járatát.
Megbújok
Megbújok én is ott,
vagyok veled.
Lomha kegyelemmel
Átgondolt fogalmakat
Dobálok azt utcára.
Lomtalanítást tartani,
Nem szólani senkihez,
Csak nézni
Ezer szemével
A fénynek,
Hogy ott állsz,
Megmerevedve a
Koporsó mögött.
Megbújok én is ott,
Míg dörömböl a
Szív, fájdalmas görcsöt
Okoz.
Állok majd ott,
És zokogok.
Kólózni
Sok még az idő hátra,
Lágyan szól egy
Síró harmonika,
Kezedben kezem fogod,
Úgy táncolsz,
Szaladsz velem.
Körben, kanyarogva
Padok közt,
Szólamokra tapsolva,
A zenét
Énekelni százszor,
Várni a hajnalt,
Inni a pohárból.
Táncolni ezredévig
Minden egyes perced,
Röpülni a délszláv
Zeneszerelemmel.
Meghaltam
Meghaltam én is azon
A napon; már nem
Számítanak az előző
Csillagok,
S már nincs maradás
A múltban.
Apró fények előttem
Zúznak össze
Hatalmas bástyákat,
Nem látok már,
Nem hallom szemem,
Lelkem olyan fáradt,
Szívem is beteg,
Előtted meztelen
Elmém harcra kél.
Az volt életem
Utolsó reggele,
Azóta más vagyok,
Más lett a körülvevő
Élet.
Új élet
Feltámadt bennem
Az új élet rendszere,
Hinni, és menni,
A tévedést elfele
Engedni magamból,
Csak hirtelen jött
Álmok álnok
Testamentumától
Szabaduljak.
Álmaimba térek
Ezüstös a folyó,
Ma valahogy más lett
A világ.
Odakint furcsa emberek
Lépnek várva
Egy csodát.
Álmaimba térek vissza,
Ott még létezik a
Tavasz,
S nem dúl bennem
Az élet iránt
Kiszáradt
Tapasztalat.