vagyunk,
Rángató arcodon megcsillanó
Fénykavalkád a szívem,
Pislákoló tollak szürke
kékjébe veszem,
míg szavak lobbannak
Fel.
Istenemre!
Mondom,
s esküszöm,
Vállat vonva zuhatagként
feszülök
ki egy széltében szakadt vászonra,
Vetítve vagyok,
tükrözve
általad.
mintha bort innék,
belőled a Mámor,
úgy örülök,
hogy tiéd vagyok
tegnaptól,
s mától kezdve
jobb leszek,
ha csak egy kicsit is,
de megpróbálom,
míg próbálom
helyrerakni
foszlányait a jövőnek,
az apró,
átszellemült
költészetnek.