___mondj valamit

És néz az isten, megbántva fekszik a lent alatt, és mormog egy apró fa darab, hogy ő megint úszik a Dunán, és senki nem látja. Hányszor kell még félredobnia önmagát, és visszaúszni, hogy végre észre vedd, ő az, ki téged úgy-ahogyan, se szeret. Pislákol a mennyben egy apró lámpa. Kopott limuzinból egy apró fáklya, és néz is az isten, hogy ő szent, hogy ő e földnek valami ingere. Tétlen habok közt fullad meg lelke, és poros hangokat szór a rétre. Alkalmi szexet űz ő egy nővel, ki nem is a szerelme, csak éppen ő járt arra, ahol derengett egy apró, színes virág. Ajkadból a méz harmatgyöngye füstöl, mint szél árasztja el szavad, ahogyan azt akartad mondani, élsz. Poros alkonyként csap le rád a szó, hanyatlik ezer megmondható, de van, kit kiejteni nem lehet. Kinek szava édesebb e szónál, kinek érintése mélységeket tőr át. Légy velem, és álmod szent hited, álmod isten szavát, mert ő szólít, bokrokat vág, és kegyetlen érintések záporát hallgattatja el. Színezi a létnek összes fokát, és szemed görnyeteg alkonyából érdesen tör fel a pára.
És néz megmeredve a méltó nagy isten, kezében fogja,amit elhittem. Állít elém örök nagy hitet, de szívemben a hit már régóta sziget. Nagy óceánok mélyén rejtőzöm én, várok egy halra, kitől szívem remél, remél balga hangot, ékes ölelést is, vár nagy szavakat, vár egy érintést.
Kölcsönvett szavakat írok én e lapra, nem bírom feledni, szívem olyan balga. Nem bírok félteni, és nem akarok semmit. Nem fogom az életem egy pontra helyezni. Látni színes magányt, és kellő ingereket, vizet húzni kútból, ahogyan elmegyek. Régi elemeknek megállított hátán vár a nagy isten, és kérdezi; kit látsz? Látsz e nagy reményeket, látsz e engem is, szólj csak egy szót, és elhintem arcomon. Őrizem lelkemben ékes, nedves szavad, arra, hogy aludjak, ne hívjanak holtak. Elmenni volna szép, és hazaindulóban, várni a szívedet, és várni néha szóra. Boldog szemedben keresni az istent, nézni a szavakat, hátha az egyiket te mondtad, te adtad nekem, de eddig a posta is csendes.
Nem jutok eszedbe, nem látom már arcod, végig a szívedet eltüntetve tartod. Nem hinném, hogy valaha ajkam téged csókol. De jó a remény, és a hit, ha hiszed, hogy remélni csak annyi; amit látsz az nincsen. Végemet érintem, és elmúlok porosan, halkan az isten is a vállamat rúgja. Áldozatként fekszem a fán, mely elúszik, és térdre is borulnék, de lábam nem nyugszik. Féltem az erőmet, és féltem néma szádat, csak egy szót adj, és kitárom imámat.
Csak egy szót adj, és kérdésem alapja áll majd előtted hidegen hagyva. Száraz, széles gallyak állnak a farönkön, délibábként hasít a Duna szürkés vizén. Boldog voltam akkor, és most is az vagyok, csak ne látnám szememben elmerült alakod.
Alkotni várat, nézni vörös szájad, nem kell. Elmerülni árnyalt, eltűnt kedvben. Józanul inni pár pohárkával, csak egy szót mondj, s mondok rá hármat. De száj nem mozdul, nem ad ki hangot, porosan tornyosul nyakadon a torok.
Várj, és dédelgesd magadban, lesz még ennél jobb, és az az öntudat, amit hinni kezdtél, létrára mászva énekli dalban megfogant ihletét az ősztől. Reagálva néz, mint boszorkány a tetőn, látja a vidéket, és integetőn szemedbe kacsint.
Árnyalatnyi finomsággal, akár a szél a réten, annyira észrevétlen siklott végig szavad a tájon, gondoltam mámor, csak szólj, és én már várok. Akarok látni benned szavakat, akarom, hogy lássam, érzésed lágyan simogat. Angyalok, rét, és minden, mi volt, az nem más, alkalom, hogy várd a csodát, állj két lábra, és jelened szemébe nézz. Van e még visszaút, és siklasz e a régivel, vagy feledsz mindent, de akkor és is vele. Megyek szertelen foszlányok láthatatlan nyelvén, lángok csapnak fel jéghegyed tüzén. Bíborkék maszlagok folynak szemem előtt, a papír végleg a lelkembe költözött. Angyal voltál, és sírtam, néztem némán a földi holdat, és sírtam, akár a madár. Akár tovább, akár egy andalító szó, nézz a papírra, és mond.
Legyen áldás, szüntelen béke, derengjen vissza a mezőre, és kérdezze vissza, van e nagy isten. Figyelj, csendben, s a táj gondos szellemiséggel felel. A romlott büszkeség színe hull a fáról, annyira akartad, te sehol sem hibázol. Nézel a szavakra, pakolod egymásra, délutáni, mosdás, akár a szieszta. Pattog sárga labdám, de csíkosat szeretnék, várja a tenger, ha mindezt te hinnéd. Várj, gondolj szavakra, aludj, az élet nem az, mi elringat. Szemem fényében ellipszis zöld lebeg, kocka pirosokkal meghintve e telet. Háromszög élénk szín a hátamba nyilall, azt kérdi vagyok e,vagy nem vagyok; zavar. Pontyok lépése a mély vízben lebeg, a szürke már látható, de élénk a fejem. Angyal szárnya, mint halk fuvola, zeng, akár a sarokba megbújó csend.