a lélek kavarog,
megáll a szélben,
csütörtök van,
és én inkább keddnek érezném
magam.
széttárt kezében egy kilónyi
lehellet,
vastagon fedi a por,
és nincs meg a kényelem.
lelkem eleganciáját
feslett öltöny takarja,
búcsúzni jöttem,
hiába akarna
még maradni.
kezdetben voltam én,
majd jöttek sokan,
és sokan,
én voltam ádámod,
s te voltál az
éva.
messzi vizek felett
lebeg isten lelke,
most odamegyek felé,
s kézen fogom
ragadni.
búcsúzni jöttem,
elhintet szavakkal kérni,
ne sírj,
nekem ennyi volt az élet,
és ott fogok maradni.
társam, a hű halál
már átjárja testemet,
kihűlt szobák mezsgyén
táncolnak kedvesen
apró gyertyalángok.
oly sötét az álom,
ha nem úgy gondolsz rám,
mint megannyi szerelem
rügyezik délután.
álmodj,
s mikor felnyitod szemed,
legyen számodra az
élet egy tavaszi
kikelet.
gyönyörű, végig sírtam ezt a verset.
annyi érzelem van csak ebben az egyben, bár remélem, nem vagy teljesen elkeseredve.
ugye nem akarsz meghalni?
sok verset kell még írnod, hogy tudjuk olvasni…
itt a munkahelyemen már vagy tízen vagyunk, akik rajongunk érted, hát nem semmi vagy…
Őszinte rajongással:
Manyi néni, és a kis csapat Debrecenből
köszönöm szépen,
látom dolgoznak szombaton:D
munkanap…
köszönöm mégegyszer…