az Isten

alsóbbrendű
gomolyfelhőből kivájt
lélek az Isten,

bennem rejlő,
közeli álomképből
remegő hangon kikelt
fodros fűz az Isten

hajóm vitorláján
megfeszülő, lassú szellőn
tekergő pára
az Isten,

az atmoszférán átszakadt
kettős magot takaró
hármas személyiségből álló,
ködben úszó,
tekervényes álmosság
foszlányának ízlelése közben
felmerülő kérdésre
válasz az Isten.

kettészelt

árnyak lépnek fel

ki üríti ki
ha
eltévedek
ki jön vissza
ért
em

értem hogy mellé
kell állnom
és szépíteni hasonmás lelkem

hogy a ma a tegnap
létezése ellenére legyen
természetes

vagyok
ha a halál
útjában

kettészedve

egy aki elém
áll

és egy ki hálát mond
nem talál rád

elveszik lelkem
egy mélységes mély
kegyelembe

vetett hit

által
érte
megkérlek
menj

és én
alszom míg újra
fel nem
kelek…

góliát

éb
red
ne

ha felkelteném,
szunnyadó
gombolyag
gurulna
felfelé
a hegyoldalon

le

mert
ugye
felfelé nem megy

csak a sínnek szomorú
ásítása

a
fára

elkenődőtt
bogarak siralmas
pusztulása

hát ég

halványul
a látszat
kifogástalan
rendszere,

hogy egyszerre
különös alkonyt foszlik,

s a rég’
felkelt óriás
eldőlt.