vesR

Zajban elbúcsúzik a rossz,
Köröttem forog a világ, zápor, és
vad eső hullik,
fejemen kalap.

Hullik a hó, s már
kétezer
tizenhárom,
mikor a világ
a forróságba
mámort,
hidegre tartva
álmot
lát.

Vak kezembe bőség
kesere néz,
nem látja önmagát,
s inkább odébb lép.

Kölcsön
kenyér, melyhez
magvas befőző edény
maradékát kanállal.

Elhalkult csend zabolátlan
sárgasága kéklik a vessző
futás paripáján,
fagylaltkelyhén a hajnal
izzadó keze lépdel,
széles mosollyal, míg elém lép,
szögbe,

az

elmaradt alvás
hiánya…

Álmod örzöm

Vállamon a világ,
összes gondja ellapít,
fekszem lábújhegyen az
ágyban,
nehogy felkeltselek,
nehogy álmod nyúzzam,

miként cseppek jönnek fentről,
küldöm őt:
Menj, ne zörrenj,
ne pattanj,
csak
édesen,
csak halkan szisszenj,
pottyanj,
mert álmát örzöm,
mert álmát örzöm én,

éjjel, s nappal.

alig múltam fiatal

Vágtat a szélben harsogó
lábbalzsam tűnődés,
mikor még halk
voltam
szavam sem láttad,

mikor még szemem nem
nézett napba,
mikor a bolygót nézve
Istent faggattam,
hol vagyok,
láttam-e
láttam-e köröttem
sodró,
eltűnő
felleget,

mikor

mikor még szikra sem érintett,

mikor

mikor szálltam
felleg borította
légben,

nézve le,
rád,
integetve.

mikor

mikor még halk voltam,
szóban alig,
csak sírásban

tudattam,
vagyok,

létezem,

s közben csak
szemedbe nézve
lélegeztem…

“idén majd máshogyan lesz”

beugrok
szaladok szétszórtan, s a messzi voltával
a kékbe harapott szálló
igék szólnak közbe

sokáig voltam
pislákoló,
kialvó
tűz…

de ma ez idén
máshogy lesz,
mások olt’nak el
s így leszek füst’lő
pislák’ló
idézet
egy sztori nevezetű
lapban

csönded vagyok (Cseh Tamás)

elmondom, ki vagyok
most, már én sem tudom.

voltam
csönd,
és csöndben is
voltam, voltam
én hegy, még
amikor…

hát egy vagyok
azok közül, kik most itt
ülnek velem ,
mellettem vagyok hat évesen,
valami kifestőt szorongató
csúf utcagyerek.

vállamra teszem
már-már komoly tinédzser kezem,
s mormogok valami
szép eleven’t.

tünődő önmagam átbújik alattam,
koszos arcáról
a félelem lepattan.

vagyok most csöndben,
mostmár csönded vagyok,
peregnek előttem
elmúlt vasárnapok.

kezet fognék veled,
te szőrős, elnyűtt öreg,
ki felém integet, de
közelébb nem jöhet.

hát ez volnék én,
sok kis apró szokás,
egyiket elhagyom, de
megannyi
rabul ejtve néz
rám, ostobán.

2012

a fájdalom küszöbe
melyen állok most –
virágzó, tétlen ‘paplan-homok’
talpam alatt,
s míg esik az eső,
zúdul rám égi folyás,
elnyel szirmaival
az ár.

várok,
repedések között folytonos
gondolkozás,
isten teremtményei mind,
de hol a szabadulás,
így,
a világ vége előtt,

hogy mondják, sokan hisznek
a balga asztro-tematikus
okoskodók
szűk, zavaros szavaiban,
hát itt van.

‘Eljövendőlt’ mesejóslás
az álom,
beleborzadt égszínkék melódiák
bátorságot merítve
elrohannak.

s hiszem, hogy nekünk van igazunk,
kik elhisznek egyet,
se az idő,
de még a percet

sem…

‘újrafelhasznált’ vers

áldott a perc, mely áramolni
kezdett, s láttatja velem a felborult
tavakat.
kifordult éji lepléből a távol,
s a sötétség felosz’ni látszik
kormos mivoltából.
bájos liget szerte-széjjel hull,
s keltő naplemente árnyába a lélek
megpihen, megbúj.
jajveszékelés zizzen a tündöklő napfolt
ragyogó orcáján,
s fél a setétség megrekkenő
terén,
hogy többé nem lépdel oldalát
a Föld felé fordítva, s nem
lesz lélegzete a por sivár
hamuja.

különben is, mire fel
éneklik, zengik a napot,
hosszú sorvadásnak indult indulatok
derékba törve integetnek,
jajj, jajj, én itt vagyok,
s elhamvadt földi porba
merítve tollam,
írok, ékesen szólok,
hogy higgyék,
bolond vagyok.

eltűnt. eltűnt a mogorva ábrázat,
mindenek felett Isten oltalmával
használható kezem írása,
bal, vagy jobb kezem fekvése az igaz.
ha hazug szavak kerregnek,
szívem fel ‘s alá jár-kel.
onnét, a távol vad, gesztenyefák
árnyékából jön, döbbent dörrenéssel
adja tudtomra,
hogy élek,
s míg a magosba száll
örömzengő odája,
én itt vagyok köztetek,
leragadt, ostoba finánc,
vagyon, és megbecsülés nélkül.

göröngyös lelkem üde illatával
hitetem el
az emberekkel,
szanaszét hagyott, roskadó mivoltom
már réges-régen,
bárki mondja –
nem én vagyok.

ajánlom

az elváltozott mindeség helységébe
léptem, számomra megszűnt a körülöttem,
kérem,

hallja meg, uram
álljon meg egy

szóra talán még van

időm, hogyha már lassacskán,
de

a világmindenség korában élek,
szapora légzéssel félre
fordult fejjel
aggodalmam a sírásra vár.

de nem jön a könny,
nem jön, csak komor
nevetés a
bölcsőm,
mely ringat,
és feledésbe merít,

hogy valaha is
voltam,
itt
veletek
együtt.

tengernyi elme

élénken,
akár a foszlányokba markolt
kéz hideg lehelete
a felém
sírt méla alkonyából
átlátszó lelkem
felé sikolt.

úgy, mint még senki nem
kérte a rám terülő lapok felfeszített
lelkét,
de vagyok,
és a világ kincse,
melyet akartok

hát nálam
megkapod

várj,
árny
vagy csak sötét folt,
melyet átszakít a körötte
elnyelő fény,
hát nézz
szembe

velem

én vagyok,
hol említett szarkasztikus lelkem
a világra rá

csodálkozik
hogy még megy, hogy még pörög valami
lélekbeli, abszurd,
inkrementális
adaptáció,

mely bennem nő,
nem másban,
hasonul meg velem,
és egy azon,
hogy tartva a testi fogságtól
repülök feléd,
akár szárnyát széttárt madár,
suhanok

a magas fellegeken,
vagyok, és nézek le közétek,

elhalványult,
tengernyi
elme –
beteg

 

csönd van

csönd van és csöndben
csak én vagyok.

csönd van és csöndben
csak én vagyok.

csönd van és csöndben
csak én vagyok.

várom, hogy szóljon de
csak én vagyok.

eltűntem a sarkon,
befordultam,
s közben láttam
valami világ vége
szindrómába fordult
részeges kocsmai
alakot,
ki így szólt:

csönd van! – és csöndben
annyit mondott – áh
csak én vagyok.