Julianna

Hát megszülettél Te is,
Itt vagy nekünk most,
A lelked tiszta, úgy mosolyogsz.
Már ölelni akarlak,
Múljon el a bánat,
Nem láttalak még,
de annyira imádlak.

Fognálak szelíden,
Két kezembe zárva,
Csókolnám az arcod,
Mint soha, senki másnak.
Még bent vagy még,
Bent vagy a kórházban,
Szelíd Angyalok, most
Csak terád vigyáznak.

Már most nem győzöm mondani,
Vigyáz édesanyádra,
Édesapádnak ne okoz
Fájdalmat.
Szeresd az életet,
S tudjad mindig,
Mindig,
Ott van az Isten,
S ott van a hit is.

Ott leszek melletted,
Ott akarok lenni,
Csak végre egyszer
Tudjalak ölelni.

isten igéje

fájdalmam most kicsit enyhült,
átbújt valami másba,
valami silány, erőltetett kínzásba.
rám zuhant az agy.
gondolataim apró darabjai most
görcsös hegyként süppednek lelkembe.
rám nehezedett az élet.
vele minden kényelmetlen,
hűtlen igazsága.
én gyáva.
gyámoltalan, megmagyarázhatatlanul vak.
én kérlelhetetlen igaz ag,
ki már többé sohasem szabad.

megfogott a tér, s most az időt hívom,
menjek vissza belé.
Terjeszkedem,
egyre csak süppedek valami lápos mocsárba.

dereng az érzés,
valaha tudtam,
mit jelent annak lenni,
ami nem most van,
ami csak volt,
de később már sohasem,
tudjunk újra örülni, ha
most sajnos nem.

Kezdetben volt az ige,
s az ige testé lett,
istennél van az ige,
mert az ige isten volt,
s ő általa lett a test,
a test őbenne,
s benne a világosság gyűlt össze,
s a sötétségben ő világít,
de ezt nem fogta föl,
mert az ige testté lett,
de a test nem örök.

Mint aki a vizek közé esett

Imre, igyál! Nem iszom most. Elég volt a sör.
S elkezdtünk lóherét keresni. Én találtam…
És talált. Három négylevelű szerencsevirágot.
S bementünk a vízbe. Bementünk, de minek.
Imre! Nem olyan hideg. Mintha az előbb már megszoktam volna,
s beljebb jött.
Majd elindultunk a parton sétálva, ki úszva.
Jött mögöttem. S egyszer csak felkiáltott.
ÁÁÁ! Ne! Jaj, ne, segítség!
Én akkor már sírva fordultam felé, de elkapott
engem is a sodrás. Elkezdtem úszni, de görcsöt
kaptam. Totya engem megmentett. Kidobott egy fára.
Majd keresni kezdte.
Én hívtam a 112-őt, de magyar hon által az
soha el nem érhető. a 107 is foglalt volt, csak
szólt belőle a gép,
de végre a 105-ön a tűzoltóság vette fel.
Kereste Totya, vagy ötvenszer lemerült.
Vagy ötvenszer, vagy egyszer sem.
De már nem bukkant fel.
Minden egyes perce, igaz most halványan,
De bennem él, s ugyanúgy Totyában is!
Feldolgozhatatlan, és értelmetlen.
A Nagy Gyereket elvitte a víz.
Fél három volt, de ezt csak a tűzoltók mondták.
Mert én nem tudtam.
Negyed hétkor kihozták a partra.
Ott feküdt,
mint aki a vizek közé esett.
Szerette az életet, de gondolt a halálra is.

Szilvi megemlítette, hogy mikor elmentek Ráckevére ketten
Imre lassításra bírta a temető előtt.
Jajj, ha én egyszer meghalok, ide temessetek,
Mert ilyen temetőkapuja nincs egynek sem.
Ő tervezte, készítette, s most őrá fog vigyázni mindörökkön örökké,
Ámen

hiányod

erősnek lenni, és látszani annak,
aki voltam,
s kérdések ezreire magamtól
rájönni,
mi lehet a válasz?

valami erős isten kellene most,
de csak a régi van,
a régi, ki megfáradt,
de nálam hatalmasabb,
s reggel adott erőt,
adott újra felkelni
napot,
hogy tudjam,
hogy ott van,
hogy nem vagyok halott.

rálehelt a testre isten fuvallata,
de nem bírt már mozdulni,
túl sok volt a duna.

ébredni kellene,
isten adott lelket,
isten is megfárad,
de van, hogy újrakezded.

most éppen mi vagy?
vagy vagy-e odaát.
vannak-e szép hegyek,
úgy mint ideát.

szerettél mindent,
s amit szerethettél,
azt mindennél jobban,
nem is felejtettél.

Nem bántottál senkit,
pedig volt hatalmas erőd,
volt önbizalmad,
s tudtad teendőd.

annyira szeretlek,
csak most jöhettem rá,
bár tudtam akkor is,
de ez most más.

mindenki így lehet,
mindenki hiányol,
nincs a kofában a hangod,
nem zúg az utca sem,
nem üvölt a telefon
másik végén senki.

Ömlenek a könnyek

egyik pillanatban, mint
érzéketlen kő, fekszem bágyadtan
egy kékes szobában.
másik pillanatom a sírás zavarában
megnémulva áll előttem, mintha valami
értelme lenne.

ki kell kapcsolni.
ki kell ereszteni valami alkonyt,
valami színes galamb szállta
lelket a rétre.
hogy igaz,
s ezzel vége.

Nem tudok sírni

belém rekedt a szó, s a hang,
üvöltő dallamok morajlása bent,
kint valami autó robaja száll,
nézek valami hatalmas eget,
minden percben egy ember odaszáll.

éjfél múlt

nem változik semmi,
a galambok a téren,
munkások sétálnak haza részegen.

egymagamban ülök,
és nem bírok aludni,
nem tudom szememet szemhéjam
mögé dugni.

az jár a fejemben,
a ‘mileneha’ tétel,
mintha csak felelnék
egy eltúlzott kérdésre.

őrizem szívemben,
nem akarom ereszteni,
nem akarom, hogy eltűnjön,
nem bírok meglenni
se magammal, se mással,

s most csak az írással
vagyok egy helyben,
egy üres tér most az
agyam,
egy semmi kis tévedés,

egy emberi porszem,
ennyi az egész,
nem vagyok nagy,
és nagyravágyó alak,
csak egy életet kértem,
de isten nem adja.

értékes neki is,
bele kell törődni,
valaki mondja meg,
hogy lehet örülni.

imám sóhajában benne van a bánat,
benne van egy isten,
s benne a csodálat.
várom, hogy rám nézzen,
s mondja nagy torokkal,
délidőben a harangot
balról jobbra húzzad.

érteni szeretném,
megfesteni mindent,
de nem tudok alkotni,
nincs bennem ihlet.

gondolkozni kell, máshogy ez nem,
s a nyugtató a baj,
attól csak megnyugszol.
inkább sírok most is,
építsen a bánat,
ebből legyen később
erő és csodálat.

erősnek kell lenni,
erős várat húzni,
s a végén az egészet
a dunába tolni.

befalazni mindent,
mit egykor vize uralt,
hajszárítóval szárítani
a nedves foltokat.

lezárni minden kis patakot felé,
s esernyőt helyezni a nagy hegyek fölé.

diktált vers

(az elejét én kezdtem el, de a vége nem én vagyok,
nem így fogalmazom, s csak vitte kezem valami belső elme. Mintha az Imre diktálta volna, s ez nem vicc, vagy átverés, még én sem hiszem el)

bocsáss meg,
bocsáss meg nekem,
fontosabb élet az, mi elmúlt,
mint amit látunk,

értelmetlen gondolatok a szövődmények,
sűrű a gond most tifelétek,
álmos vagy, aludnod kell,
tedd szívedre a kezed,
mert menni kell,
menj tovább,
hallgasd a hangom,
tűnödj el, mivé kell lenned,
s nem haragszom,
csak lásd amit láti kell,
s érezd amit érzel,
úgy hidd önmagadnak
azt hogy van léted.

nehéz

most lenni,
nehéz álomba merülni,
nehéz.

nehéz most órákat
az értelembe hullni,
nehéz most minden,
mi máskor oly könnyű,

nehéz visszanézni,
s nevetni is
nehéz,
nehéz a nehezet
könnyen kezelni.

nehéz most érezni,
s szomorúnak lenni
nehéz,

nehéz az egész,
s a fél,
az is nehéz,
nehéz az istenhez szólni,
nehéz keresni egy papírt,

nehéz leírni mindent,
mert úgy vakít
nehéz könnyek sorra jönnek,
nehéz
úgy kezelni
az egészet,
nehéz,

nehéz most tekinteni,
s nehéz a sorokba
látni nehéz,

nehéz hinni,
mert nehéz a hit,
nehéz a végzet,
de könnyű a düh,

könnyű az érintés,
és könnyű a pára,
könnyű a levegőben,
ide bezárva.

könnyű az istennek,
mert most Ő neki
segít,
s könnyű róla jót írni,
mert nem tudott rossz lenni,

könnyű már sírni,
s könnyű siratni,

könnyű az óceánt
az űrbe kivetni.

könnyű a szó is,
már könnyű az ima,
könnyebb a hit is,
de nehéz az iga.