mint valami
Megmagyarázhatatlan…
duna
Átsiklik valami gyöngyszem a dunán,
Nem szeretlek már úgy, igazán,
Te vagy, ki elloptad őt,
Te átkozott faggyú, a felelős…
duna, mint valami soros mellékállásban
Életelvevő,
Valami igaztalan hitű bölcs agg,
Kinek nincs jobb mersze, csak halad.
Nem áll meg átgondolni,
Nem áll meg figyelni, hogy szürke,
És élettelen vized mossa partjainkat,
Kicsiben itatsz,
De nagyban elhitetsz.
Gondolj a holnap felkelőire.
Érzed
Milyen elgondolkodtató,
Variánsok százai lebegnek ott,
Ahol egykor emberi agyam tengődött,
Tehettem volna valamit,
Vagy akár csak nem,
S most itt ülök szobájában,
Mint egy alvadt óceán!
Várom, hátha betoppan, Ez csak vicc,
Ennyi az egész, jót mulattunk,
De most menjünk inni,
Menjünk mulatni,
Halász úgyis elhúzza a nótámat…
De nem, valami véget ért,
De valami új kezdődik most,
Elhiszem, s tudom,
Most odaát néz,
S mondja hangosan:
Ennyi az egész!
Mert az Igazán Te voltál
(Búcsú a Bátyámtól, Testvértől, Baráttól.)
Elaludtál, értelmed földi kertje
Odébb gyalogolt,
Átültetted Prekócod, mert szőllőként
Éltél,
Átforgattad az egész földet
Egy igazi nőért,
S mindig igaz maradtál,
Őszinte, vagány,
S merted vállalni azt, ki vagy,
Úgy voltál, maradtál teljesen önmagad.
Az élvezet, a hit,
Mint szemed fénye keringett
A csillagok felett,
Letaposva ezzel minden égitestet.
Gyere ki, fázol,
Az éjjel hosszú,
S máris hiányzol,
Hallgasd megint a Prekovácot,
S mellé halk Etnograd hangja száll,
Mert az Igazán Te voltál.
Az Angyalok között
Most odafönn kólózik az égi
Angyalokkal,
Ropja, s úgy mulat,
Mintha a földön volna.
Hallgatja, ahogyan mi itt
Siránkozunk,
Régi emlékeket hozunk
Valami igaz, becses
Helyről.
Találkozunk majd,
Mikor nekünk is menni kell,
Odaát átrendezed most a mennyeket.
Ez nem stimmel így,
Istenem ez sem,
Legyen itt ez,
Oda meg az kell.
Mert Te aztán egy ÖRÖK vagy! Ugye?
(Ima Imréért, mely egy kedves kis történetből alakult címmel nyitható. Az eredeti megszólítás Imre felé, „Mert Te aztán egy ökör vagy! Ugye?)
Most, hogy minket fentről figyelsz,
Akár csak egy angyal, Vigyázz ránk!
Most, hogy te ott fönt vagy,
Kiabáld ÖRÖK nagy hanggal,
Hogy még a földön is mindenki
Hallja,
Mily nagy hangod van,
Mindent beterítesz,
De azért szólj pár szót az érdekeinkben.
Igyál drága bort a legszebbik pohárból,
S amit már nem tudsz meginni,
Küld el nekünk,
Had jusson ki nekünk is
A mennyországi kupából.
Ámen
Kommunikáció
A ’mobilod’ itthon hagytad,
Hát hogy hívjalak fel,
Akkor üzenetet küldj,
Hát milyen ott a menny?
Vannak-e szép lányok,
S van-e ott hargita,
Milyen odaát a magyar hon,
A Haza?
Lehet-e fingani, s büfögni egy jót,
Van-e választék ízletes borokból?
Van-e szép nagy házad?
S vannak kocsik is?
Harmonika hangja száll,
Vagy csak egy verkli?
Egy halucináció rejtelmei
Élénk derengés fogta meg az arcomat. Lidérces, mégis felfuvalkodott kezemben éreztem egész jövőmet, és múltamat, mintha tudnám, ha egyszer itt vagyok, nem lehetek ott, de valami mégis megfogott. Pilótaként szálltam fel a fellegbe, és éreztem porcikám, mintha lebegne. Tüdőmben árnyi fekete arzénként lebegtek apró pillangók, mint mikor az ember szerelmes, de a tüdejével.
Kéklő pirosként voltam én szivárvány, hangulatom kiesett fonalát próbáltam gyökre vonni, megszorozni, és osztani kettővel, a végén megkérdezni: hol tartok? És indulni erővel „újkelet” hithez, hogy látjuk szertefoszlott álmát a múltnak, de a miénk az túlélt sokat, és nincs, mi elvegye tőlünk ezt. Legyen ez ünnep, napra kín, vándorolj, mint béka odakint. Figyeld a halak apró szállását, enyhe eső kieső tolmácsát. Halljad meg szinkronban az esti erdőket, és lásd, miként a nap a holdat figyelte. Száraz jeget taszíts, moss kezet bátran, adj csókot mestered hideg orcájára. Legyen akkor is méltó az életed, ha a balszerencse a nyomodban megpihen. Görcsös ujjam valahol, a távolban megpihen, ír valamit, míg én a lelkemmel beszélek. Sürget, forgat a dél, akármi simogat, a hold csöndje súgja, súgja a hangokat. Félrebeszél már, mindig csak éjszaka megy munkába, hiszen ő ekkor van szolgálatban, mint valami sárga, mégis fehérnek látszó égi test, ne sértegesd, ha nem, akkor nem fog följönni, csak itt hagyja nekünk delikvens kis öccsét.
Jut eszembe, hogy el ne felejtsem, van mikor a szél találón megjegyzi, nem kell az embernek meghasonulni. Válni, mint levél váll bokortól, mint meg nem született gyermek ajka rí a bajtól, úgy riogatja magát a hithű ember is. Kézzel adott információk, légből kapott hír, miszerint a lelkem szüntelenül sír. Gondolj csak arra, amit a szél mondhat neked, hogy téged, ‘szívszerelmem‘, el nem feledlek. Arany ölelésedre vágyva, mint poros ágyadban verném fel én is. Úgy akarlak, hogy felébred a nap is. Kint bojtos nadrágban csillag szed virágot, én küldtem, hogy menjen, mert mikor meglátott, pazarlón e szavakkal, hozzám imigyen szólt: óh, ha ez a galamb értéket szól, én elviszem őnéki a legszebb virágot. Így tért nyugovóra, s most itt van a réten, keresi még mindig a legszebbiket.
De nem lesz ebből is egy szerelmes vallomás, ha az lenne betelne vele egész Magyarország.
Kéklő pirosként voltam én szivárvány, hangulatom kiesett fonalát próbáltam gyökre vonni, megszorozni, és osztani kettővel, a végén megkérdezni: hol tartok? És indulni erővel „újkelet” hithez, hogy látjuk szertefoszlott álmát a múltnak, de a miénk az túlélt sokat, és nincs, mi elvegye tőlünk ezt. Legyen ez ünnep, napra kín, vándorolj, mint béka odakint. Figyeld a halak apró szállását, enyhe eső kieső tolmácsát. Halljad meg szinkronban az esti erdőket, és lásd, miként a nap a holdat figyelte. Száraz jeget taszíts, moss kezet bátran, adj csókot mestered hideg orcájára. Legyen akkor is méltó az életed, ha a balszerencse a nyomodban megpihen. Görcsös ujjam valahol, a távolban megpihen, ír valamit, míg én a lelkemmel beszélek. Sürget, forgat a dél, akármi simogat, a hold csöndje súgja, súgja a hangokat. Félrebeszél már, mindig csak éjszaka megy munkába, hiszen ő ekkor van szolgálatban, mint valami sárga, mégis fehérnek látszó égi test, ne sértegesd, ha nem, akkor nem fog följönni, csak itt hagyja nekünk delikvens kis öccsét.
Jut eszembe, hogy el ne felejtsem, van mikor a szél találón megjegyzi, nem kell az embernek meghasonulni. Válni, mint levél váll bokortól, mint meg nem született gyermek ajka rí a bajtól, úgy riogatja magát a hithű ember is. Kézzel adott információk, légből kapott hír, miszerint a lelkem szüntelenül sír. Gondolj csak arra, amit a szél mondhat neked, hogy téged, ‘szívszerelmem‘, el nem feledlek. Arany ölelésedre vágyva, mint poros ágyadban verném fel én is. Úgy akarlak, hogy felébred a nap is. Kint bojtos nadrágban csillag szed virágot, én küldtem, hogy menjen, mert mikor meglátott, pazarlón e szavakkal, hozzám imigyen szólt: óh, ha ez a galamb értéket szól, én elviszem őnéki a legszebb virágot. Így tért nyugovóra, s most itt van a réten, keresi még mindig a legszebbiket.
De nem lesz ebből is egy szerelmes vallomás, ha az lenne betelne vele egész Magyarország.
A mindig mosolygó leányhoz
(Az 59-es busz Gubacsi hídi megállójában álltam, mikor jött ez a lány)
Rád néztem, s kivetett a boldogság,
Hozzád nevetni jár a szomorúság.
Mosolyogtál, amint csak álltál ott,
Rád nézett a nevetés, pedig csak jött egy busz.
Ránéztél órádra, vagy csak
Telefon éppen, de az arcod
Rezzenéstelen képpel fejtette az örömöt.
Gondoltam , miért ne, rád köszönök,
De féltem, mi lesz, ha ettől
Eme csodás percedből kizökkentelek.
Így álltam ott, míg mosolyogtál csöndben,
Sokatmondó szemmel bámultál elém,
Mikor is jött a busz, s elvitt a homályba.
Pár nap múlva ismételten látlak,
Arcodat belepi a csodálat.
Nevetsz még mindig, isten is csak rád,
Mert lelked mélyén ott ül
Az örök boldogság.
otépébank
Kígyózik a sor az otépébank előtt,
Ingyen hitelt osztanak, s egy
délelőtt eltörpülő szavát.
Köszönjünk, hogy nálunk váltja ki
Adósságát.
A sorban állok én is, holott nincs is
hitelem, valamikor réges rég itt
állt a cetelem.
Állok én is kapzsi, tőkebankok
előtt,
adjanak gyertyát,
s menjen a délelőtt…