Month: 2008 november

Mármint vannak dolgok, amik zavarnak, bizonyos félreértések, és tévhitek. Túlbuzgó diadalmam a föld felett megsemmisülni látszik, ami nem is baj. Már belefáradtam a tanulásba, s még van pár évem, hogy tanuljak. Értelmetlen lenne azt hinni, hogy senki nem ért meg, mégis valahogy így van ez.

Mármint…

Senki, itt értem a körülöttem élőket, és azokat, akik csak egyszeregyszer látnak, vagy egyáltalán nem. Valami olyasmi ez, amit nem lehet elmagyarázni, és nem is igazán tudok. Most éppen saját magam kigubancolásán dolgozom. Egy esemény vitt rá, mely a napokban, vagyis tegnap történt. Elmúlt, nem számít, már túl vagyok rajta, de ebből kiindulva lelkem, és agyam központjában elhelyezkedő felfogásaim üldözésébe kezdtem. Eddig mindent elrontottam, és nem úgy éltem, ahogyan kellett volna. Talán jobb lett volna, ha mindenben követek mindenkit.
Persze a drogok, és egyéb hatású készítmények, otthoni ópiumsütés, és határozatlan ideig való távollét az időtől megváltoztatott, és hallgataggá tett. Több mindent éltem át öt perc alatt, mint más gondolhatná.

Mármint…

Mármint többet éltem, mint más. De sok dolog kimaradt az életemből. Mint például…
Mármint. Értitek, amit más aligha tart nagy dolognak, és nem zavarja.
Konkretizálni direkt nem akarok, hiszen nem is tudnék. Annyi mindent írnék ide. Belefolytam saját életembe, de akkora kis patak lettem, hogy nem jutok el a társadalom belső perifériájába, és kanyargok valahol lefelé a hegyről, de sehol nem találom a nagy folyót. Kicsit érdekes, hogy mikor engem szültek, előttem pár hónappal robbant fel az a csernobili atomreaktor. A sugárzás nem látszik rajtam, és nincs is kisugárzásom.
Mármint nem vagyok akkora momentum egy ember életében sem, hogy azt mondhassa, nélkülem nem lenne ugyanaz. Mármint…
Egyszer sem akartam, tudtam úgy beszélni másokkal, hogy megszeressenek. Kivéve egy alkalom, mikor kedves kis Fecskémmel ültem le egy Rózsák téri beszélgetésre. De ezen kívül senkivel nem hitettem el, hogy szeretem, vagy akartam, hogy szeressen. Mindent azért tettem, hogy nekem megfelelő, és jó legyen.
Ha azt akarnám, hogy egy doboz felfelé szálljon, addig beszélnék róla, míg meg nem történne, és kész. Nincs mit ragozni ezen.
Valahányszor azt hiszem, nem én vagyok abban a középpontban, akkor elkezdek kaparni, hogy valamennyire figyeljenek rám. Bár ma már ez nem igaz. Ez az idő elmúlt, inkább csak ülök csendesen, és figyelem a környezetem.

Mármint…

Mármint csak figyelő akarok lenni, s még véletlenül sem résztvevő. Bizonyos emberek társaságában azonban igazán elengedhetem magam. Akkor igazán én lehetek, de ezen emberek körei szűkülnek. Meghalnak, elhagynak, nem hívnak, és nem érdeklődnek felőlem. Hiányoznak.

Mármint ha most újrakezdenék mindent, akkor mindent máshogy csinálnék. Nem hinném, hogy élnék egy hihetetlen szar életet, és soha többé egy szót sem írnék le. Nem képezném művészi énem, s talán nem szeretnék.

Mármint nem szeretnék törekedni arra, hogy mindent úgy tegyek, ahogy eddig. Ami engem bánt, azt eddig nem tettem meg, de ha újra élhetnék, hát nem érdekelne.

Mármint…

Újra élek most, mégsem kezdenék új életet, csak próbálkozom feldolgozni az elmúltak történéseit.

Világéletemben így…
Egymagam.

Elmagyarázni nem tudom, és a fájdalom kecsegtető mozdulataitól éhes a lelkem a boldogságra. Talán most a csalódottság, ami árnyalja a bennem megbúvó kis alakokat. Figyelemnélküliség, és hihetetlen áradat megállítása a cél. Még nem megy. A probléma már megoldás nélkülivé vált.
Szánalmas lett az érzés bennem, és nem tudok mit tenni vele. Fognám, kivenném, és eltipornám. Szürke lett az ég, és beborult minden rám.
Van még a hiánynak is léte. Ha most nem, akkor holnap fogok továbblépni.
Még nem értem önmagam.

Az élet sodrásai, és kiképzései lágyítják, vagy keményíthetik az embert. Jelenlegi helyzetemben nem akarok semmi képzeletbelit, esetlegesen hamis tanúbizonyságot tenni, de lassanként kezd elegem lenni ezekből a történelmi változásokból.
Itt nem konkrétan az életre, vagy a halálra gondolok, hanem minden olyan eseményre, ami fellazítja a szív eredendő mélységét.
Folyamatos gondolkozás mellett, és árnyalatok között magamban félek. Félek az érzéseimtől, és árnyalt, megalkuvó dolgaimtól. Ha lehetne, most abbahagynám, visszaadnám a lelkem, és mondanám, köszönöm. De nem lehet, s talán megtenni sem olyan könnyű. Bérletem van.

Amerre mész, mindenhol elfogadják, s még igazából egy fillért sem fizettem érte. Megfizettem. Valami igazán mással. Az élet egy kölcsönös szarkasztikum, ami a lopástól elkezdett fáradtságtól, a megalkuváson át a kölcsönös megértésig elmegy. Gyors az élet. Rövid, és félreérthetetlen.
Az érzelmek, azok azon dolgok, melyek ellepnek, és néha az igeimre mennek. Néha azt érzem, hogy nincs kedvem érezni. Mégis ellopva a szív, és betemetve a múlt. De kimászik, újra és újra. Valami megváltozott tegnap.
Szikrázó félelmem atrocitásaival kellett megvívnom, és végül vesztesként tértem magamhoz. Legbelül még most sem vagyok igazán felemelkedve. Félek a veszteségtől, melyet a megvívott háború után elszenvedtem. Még nem mértem fel a károkat, de azt is meg kell tenni.
Amerre megyek, és ahol látok is, ott vagyok. Nem értek a szerelemhez, s a szeretet sem az erősségem. Valahogy mindig belebukok.

Az élet megnémult. Elhallgatott tegnap egy percre. Eszembe jutott az is, mikor én is majdnem meghaltam, ott maradtam. Végig csak a szemembe néztem, s önmagam farkasszemével szemben is vesztettem. Mindent elvesztek, mert erre termelődtem ki egy kapitalista világváltság közepette. Nem vagyok idevaló, s ha már itt tartok, nem vagyok az a típus, aki szertelen szűkíti össze képzeteit.
Még mindig kívánom az életet, de sok értelmét nem látom annak, ha mindig csak megbántok vele másokat. Változok, mert változnom kell. Levenném a polcról életem, ha megkívánnám, akár egy sportszeletet, de pénzt már nem költenék rá.
Abszurd, és hihetetlen, hogy most megint kilehelem lelkem, és azt hiszem ezzel most megjavul minden. Fáj az élet, ha fájva élem.