„Mikor e levelet olvasni tetszik, már nem leszek az élők sorában. Tanító úr, kedves Irma néni, bocsássanak meg. Nincs más választásom. Nem akarok tovább tulipán lenni.”
/Örkény István: Egy meghasonlott tulipán/
/Örkény István: Egy meghasonlott tulipán/
Minek is félni, tengeni, létezni, hazudni, égetni szivacsot a derékba tört kételyek közé, hogy utólag hamiskás tengelynek fordítsunk majd hátat. S tényleg szidja az isten is, meg minden, hogy nincs terjedelme a filmben, a térben, a tűzben, a szerelem, hagyjuk. Inkább. S most még fent vagyok, meg ilyenek, meg még mindig, meg tényleg, meg na ne. Hogy igen is de tényleg.
Porzik a szél, a víz hazug, sűrű a tél, a nyár elfolyt, fáradság folyik végig arcomon. Szidja a mindenség, a fény, a kén, meg hasonló dolgok.
Pirosló kékség tündököl az égen, mikor én valahonnan visszatértem, s üvölteni volna most jó, de mindenki alszik, meg te is, meg ő, meg a miszerinti demagóg pisztolyok serege feszíti szét a tengert. Pofonokat hallgatni nem olyan élvezet, mintha terjedelmes életed gépeled bele a fejedbe. Mintha kéreg rágta féreg, vagy éppen nehogy féreg rágta kéreg lennél, s nem hazudnál nekem soha, mint tűz a polcon, mely elterjedt. Leégetve ezáltal egész házad, s még a naptej sem védhetett meg.
Meg pont, meg ilyen halk dolgok dobognak a szíved leges-legmélyén. Pontok sorakoznak melletted, de te talán vessző vagy .., vagy nem , vagy nem ;.
Ha hallgatok, az csak én vagyok, ha sikítok, az meg pont vessző az ékezet nélküli é-re, meg az égre egy felhő, füst, vagy éppenséggel elvisz a térerő a seregek ura arrébb dől a buszon, hogy hagyjanak békén, békét kívánni annyi mint halált.
Pitypangok már nyílnak a réten, most tapostam össze őket, ahogyan hemperegtem nőmmel rajtuk, hagyjuk, s most is. Meg így szeretem a virágot. Imádom, ahogyan illata felcsap, s a csók mellé tündérpor, angyal-por szitája kergül délvidék óta, hogy na van.
És siránkoznak fellegek a vízen, hogy ez a déli nap gyümölcse, s kéri vissza hatalmas kebleit az ég, de én még fogom, markolom még. Nem lehet vége a fenyvesek sülnek-főnek a napon télvíz idején a balkonon, az ablakon keresztül nézem őket, hogy mi a tündérmesének hajolnak rám. Hogy van még, mi telíti végig az üveget borral.
Porzik a szél, a víz hazug, sűrű a tél, a nyár elfolyt, fáradság folyik végig arcomon. Szidja a mindenség, a fény, a kén, meg hasonló dolgok.
Pirosló kékség tündököl az égen, mikor én valahonnan visszatértem, s üvölteni volna most jó, de mindenki alszik, meg te is, meg ő, meg a miszerinti demagóg pisztolyok serege feszíti szét a tengert. Pofonokat hallgatni nem olyan élvezet, mintha terjedelmes életed gépeled bele a fejedbe. Mintha kéreg rágta féreg, vagy éppen nehogy féreg rágta kéreg lennél, s nem hazudnál nekem soha, mint tűz a polcon, mely elterjedt. Leégetve ezáltal egész házad, s még a naptej sem védhetett meg.
Meg pont, meg ilyen halk dolgok dobognak a szíved leges-legmélyén. Pontok sorakoznak melletted, de te talán vessző vagy .., vagy nem , vagy nem ;.
Ha hallgatok, az csak én vagyok, ha sikítok, az meg pont vessző az ékezet nélküli é-re, meg az égre egy felhő, füst, vagy éppenséggel elvisz a térerő a seregek ura arrébb dől a buszon, hogy hagyjanak békén, békét kívánni annyi mint halált.
Pitypangok már nyílnak a réten, most tapostam össze őket, ahogyan hemperegtem nőmmel rajtuk, hagyjuk, s most is. Meg így szeretem a virágot. Imádom, ahogyan illata felcsap, s a csók mellé tündérpor, angyal-por szitája kergül délvidék óta, hogy na van.
És siránkoznak fellegek a vízen, hogy ez a déli nap gyümölcse, s kéri vissza hatalmas kebleit az ég, de én még fogom, markolom még. Nem lehet vége a fenyvesek sülnek-főnek a napon télvíz idején a balkonon, az ablakon keresztül nézem őket, hogy mi a tündérmesének hajolnak rám. Hogy van még, mi telíti végig az üveget borral.