„Elegáns viccek, meg értelmiségi vívódások, csak megannyi régi
kabát, meg amit magunkra húzva a szélnek háttal repít a csúszda,
és a csúszda alján van egy kis homok, a homokban csikkek, formák meg nyomok,
és a seggünkre esve szemléljük:
nahát, csak elszakadt ez az újabb kabát…”
/Emil.Rulez! – Csúszda/
kabát, meg amit magunkra húzva a szélnek háttal repít a csúszda,
és a csúszda alján van egy kis homok, a homokban csikkek, formák meg nyomok,
és a seggünkre esve szemléljük:
nahát, csak elszakadt ez az újabb kabát…”
/Emil.Rulez! – Csúszda/
Példás képeket adagol a szívem, hangos burjánzással tör ki belőlem. Sérült agyamnak nem működő része taszítja ki magából a szavakat végleg. És sikolt a teremtő, látja az én számat, hallja, amint mondom: Elnézést, bocsánat.
És dereng a félelem, borús reggelen szavaltak el egy verset, mely nem éppen törődés, csak bolyongás, mi elvisz végleg, és sérült hangomon kihallik, amint üvöltök teli torokkal: Mi a aszt énekel ez az angyal, hogy az én fülem meg se hallja. Csak megyünk némán, előredőlt panasszal, s térdelünk elé, hogyha van asztal, s én látom, te látod, hogy mennyire elhasználódott a fény, s már csak pislákol, s lassan, lassan kialszik.
De van remény. Halmazok becsülnek föl délre sütő napot, és minden átkozott papot megfog a rozsda. Pingvinszerű alakban húzódnak végig a térítők. Ön talán eltévedt? Kérdezi egy lépés, hogy már megint az a vén szelídség kanyarog a folyón. Talán a torkolatnál majd állnak páran, hogy igen a csúszdán meg nem állhat, és tényleg.
De van még, de van még, és itt be is fejezve görcsös oldódás fogan fejedben, miszerint lepereg rólad a biztatás rohama, csak lökni magad, csak suhanva, végig, mint az élet egy nagy csúszda, de te már csak tartóoszlopa vagy, mert kicsúszott alólad a homok, a csikk, és minden, mi annyiszor felvidít.
És dereng a félelem, borús reggelen szavaltak el egy verset, mely nem éppen törődés, csak bolyongás, mi elvisz végleg, és sérült hangomon kihallik, amint üvöltök teli torokkal: Mi a aszt énekel ez az angyal, hogy az én fülem meg se hallja. Csak megyünk némán, előredőlt panasszal, s térdelünk elé, hogyha van asztal, s én látom, te látod, hogy mennyire elhasználódott a fény, s már csak pislákol, s lassan, lassan kialszik.
De van remény. Halmazok becsülnek föl délre sütő napot, és minden átkozott papot megfog a rozsda. Pingvinszerű alakban húzódnak végig a térítők. Ön talán eltévedt? Kérdezi egy lépés, hogy már megint az a vén szelídség kanyarog a folyón. Talán a torkolatnál majd állnak páran, hogy igen a csúszdán meg nem állhat, és tényleg.
De van még, de van még, és itt be is fejezve görcsös oldódás fogan fejedben, miszerint lepereg rólad a biztatás rohama, csak lökni magad, csak suhanva, végig, mint az élet egy nagy csúszda, de te már csak tartóoszlopa vagy, mert kicsúszott alólad a homok, a csikk, és minden, mi annyiszor felvidít.