használatra való
gombfelsőtakarás
félénk szoba-sarokba hajítva
mondván
én is ez vagyok
egy zacskóba csomagolt
varázskeltő
kabinablaka
mely végigsöpri
az utak szaladta
porfelhőt
én csak nézem
ez vagyok
gondtalan rejtőzött jenő
hangulat imázs
hogy voltam szebben meg jobban
de siránkozva
félreálltam
hogy eltakarjam
karomba ringatott
esti alvadást
alig múltam fiatal
Vágtat a szélben harsogó
lábbalzsam tűnődés,
mikor még halk
voltam
szavam sem láttad,
mikor még szemem nem
nézett napba,
mikor a bolygót nézve
Istent faggattam,
hol vagyok,
láttam-e
láttam-e köröttem
sodró,
eltűnő
felleget,
mikor
mikor még szikra sem érintett,
mikor
mikor szálltam
felleg borította
légben,
nézve le,
rád,
integetve.
mikor
mikor még halk voltam,
szóban alig,
csak sírásban
tudattam,
vagyok,
létezem,
s közben csak
szemedbe nézve
lélegeztem…
„idén majd máshogyan lesz”
beugrok
szaladok szétszórtan, s a messzi voltával
a kékbe harapott szálló
igék szólnak közbe
sokáig voltam
pislákoló,
kialvó
tűz…
de ma ez idén
máshogy lesz,
mások olt’nak el
s így leszek füst’lő
pislák’ló
idézet
egy sztori nevezetű
lapban
csönded vagyok (Cseh Tamás)
elmondom, ki vagyok
most, már én sem tudom.
voltam
csönd,
és csöndben is
voltam, voltam
én hegy, még
amikor…
hát egy vagyok
azok közül, kik most itt
ülnek velem ,
mellettem vagyok hat évesen,
valami kifestőt szorongató
csúf utcagyerek.
vállamra teszem
már-már komoly tinédzser kezem,
s mormogok valami
szép eleven’t.
tünődő önmagam átbújik alattam,
koszos arcáról
a félelem lepattan.
vagyok most csöndben,
mostmár csönded vagyok,
peregnek előttem
elmúlt vasárnapok.
kezet fognék veled,
te szőrős, elnyűtt öreg,
ki felém integet, de
közelébb nem jöhet.
hát ez volnék én,
sok kis apró szokás,
egyiket elhagyom, de
megannyi
rabul ejtve néz
rám, ostobán.
2012
a fájdalom küszöbe
melyen állok most –
virágzó, tétlen ‘paplan-homok’
talpam alatt,
s míg esik az eső,
zúdul rám égi folyás,
elnyel szirmaival
az ár.
várok,
repedések között folytonos
gondolkozás,
isten teremtményei mind,
de hol a szabadulás,
így,
a világ vége előtt,
hogy mondják, sokan hisznek
a balga asztro-tematikus
okoskodók
szűk, zavaros szavaiban,
hát itt van.
‘Eljövendőlt’ mesejóslás
az álom,
beleborzadt égszínkék melódiák
bátorságot merítve
elrohannak.
s hiszem, hogy nekünk van igazunk,
kik elhisznek egyet,
se az idő,
de még a percet
sem…
‘újrafelhasznált’ vers
áldott a perc, mely áramolni
kezdett, s láttatja velem a felborult
tavakat.
kifordult éji lepléből a távol,
s a sötétség felosz’ni látszik
kormos mivoltából.
bájos liget szerte-széjjel hull,
s keltő naplemente árnyába a lélek
megpihen, megbúj.
jajveszékelés zizzen a tündöklő napfolt
ragyogó orcáján,
s fél a setétség megrekkenő
terén,
hogy többé nem lépdel oldalát
a Föld felé fordítva, s nem
lesz lélegzete a por sivár
hamuja.
különben is, mire fel
éneklik, zengik a napot,
hosszú sorvadásnak indult indulatok
derékba törve integetnek,
jajj, jajj, én itt vagyok,
s elhamvadt földi porba
merítve tollam,
írok, ékesen szólok,
hogy higgyék,
bolond vagyok.
eltűnt. eltűnt a mogorva ábrázat,
mindenek felett Isten oltalmával
használható kezem írása,
bal, vagy jobb kezem fekvése az igaz.
ha hazug szavak kerregnek,
szívem fel ‘s alá jár-kel.
onnét, a távol vad, gesztenyefák
árnyékából jön, döbbent dörrenéssel
adja tudtomra,
hogy élek,
s míg a magosba száll
örömzengő odája,
én itt vagyok köztetek,
leragadt, ostoba finánc,
vagyon, és megbecsülés nélkül.
göröngyös lelkem üde illatával
hitetem el
az emberekkel,
szanaszét hagyott, roskadó mivoltom
már réges-régen,
bárki mondja –
nem én vagyok.
ajánlom
az elváltozott mindeség helységébe
léptem, számomra megszűnt a körülöttem,
kérem,
hallja meg, uram
álljon meg egy
szóra talán még van
időm, hogyha már lassacskán,
de
a világmindenség korában élek,
szapora légzéssel félre
fordult fejjel
aggodalmam a sírásra vár.
de nem jön a könny,
nem jön, csak komor
nevetés a
bölcsőm,
mely ringat,
és feledésbe merít,
hogy valaha is
voltam,
itt
veletek
együtt.
tengernyi elme
élénken,
akár a foszlányokba markolt
kéz hideg lehelete
a felém
sírt méla alkonyából
átlátszó lelkem
felé sikolt.
úgy, mint még senki nem
kérte a rám terülő lapok felfeszített
lelkét,
de vagyok,
és a világ kincse,
melyet akartok
hát nálam
megkapod
várj,
árny
vagy csak sötét folt,
melyet átszakít a körötte
elnyelő fény,
hát nézz
szembe
velem
én vagyok,
hol említett szarkasztikus lelkem
a világra rá
csodálkozik
hogy még megy, hogy még pörög valami
lélekbeli, abszurd,
inkrementális
adaptáció,
mely bennem nő,
nem másban,
hasonul meg velem,
és egy azon,
hogy tartva a testi fogságtól
repülök feléd,
akár szárnyát széttárt madár,
suhanok
a magas fellegeken,
vagyok, és nézek le közétek,
elhalványult,
tengernyi
elme –
beteg
csönd van
csönd van és csöndben
csak én vagyok.
csönd van és csöndben
csak én vagyok.
csönd van és csöndben
csak én vagyok.
várom, hogy szóljon de
csak én vagyok.
eltűntem a sarkon,
befordultam,
s közben láttam
valami világ vége
szindrómába fordult
részeges kocsmai
alakot,
ki így szólt:
csönd van! – és csöndben
annyit mondott – áh
csak én vagyok.
pesti utcán
egymagam
lépdelek sárga
foltos tengeren
szikrázó gyöngyszem a belém
írott kék szó
fénylik a nap
ha nem lesz
ki ráborulva
énekel
felém
egyedül
ki képes átvészelni
csak kettesbe fonódott
hangok ritmusára
dobban a félkészre írt
dal
hát jobb
ha elhallgat
a messze koppanó
lépések szaggatott
algoritmusa
jobb
ha
elhallgat