az Isten

alsóbbrendű
gomolyfelhőből kivájt
lélek az Isten,

bennem rejlő,
közeli álomképből
remegő hangon kikelt
fodros fűz az Isten

hajóm vitorláján
megfeszülő, lassú szellőn
tekergő pára
az Isten,

az atmoszférán átszakadt
kettős magot takaró
hármas személyiségből álló,
ködben úszó,
tekervényes álmosság
foszlányának ízlelése közben
felmerülő kérdésre
válasz az Isten.

kettészelt

árnyak lépnek fel

ki üríti ki
ha
eltévedek
ki jön vissza
ért
em

értem hogy mellé
kell állnom
és szépíteni hasonmás lelkem

hogy a ma a tegnap
létezése ellenére legyen
természetes

vagyok
ha a halál
útjában

kettészedve

egy aki elém
áll

és egy ki hálát mond
nem talál rád

elveszik lelkem
egy mélységes mély
kegyelembe

vetett hit

által
érte
megkérlek
menj

és én
alszom míg újra
fel nem
kelek…

góliát

éb
red
ne

ha felkelteném,
szunnyadó
gombolyag
gurulna
felfelé
a hegyoldalon

le

mert
ugye
felfelé nem megy

csak a sínnek szomorú
ásítása

a
fára

elkenődőtt
bogarak siralmas
pusztulása

hát ég

halványul
a látszat
kifogástalan
rendszere,

hogy egyszerre
különös alkonyt foszlik,

s a rég’
felkelt óriás
eldőlt.

áh-itat

szám
ol
vas alatt, vagy netán
borítékolt más szlogen portyázik
keringőként a déli napsugár
rejtett,
karizmatikus jelleme fölött,

felett,

feled egy szép napot az

á
hitat

és
int:
Áh!
HIT
at-

matt

 

csendben

Edzett valóság a köbön,
Mediterrán vágy,

Hol voltál?

Képzett képzeletlen
Fáradtság fonja körbe hangom,
Lelép,
Kirohan az útra,

S mondja:
Jól vagyok.

Birtokában a jó

hangulatnak örvend

…a szív,

S közben a friss levegőből
Kivonja a lelket.

Lélekjelenlét,
Ott, hol színt vallasz,
Hogy piros,
Netán kékes,

…abszurd!

Puffanás, halk tompa puffanás

Puffanás, halk tompa puffanás

Szívemben a nyugalom árnya ásít,
Belém lépett a holnap
Szunnyadása,
Hogy vagyok,

Vakon,
Mint szememre húzott élénk
Láp-lepedő,
Szunnyadok,
S hullok alá a világ
Porának,
Hogy vagyok.

Vagyok sírja
A vihogásnak,
S írja belém
A suhogásnak gondtalan
Lelkét a lélek,

Hogy félek,
Hogy nincs

Tovább.

Gond.

Feledés.

Álom.

Port
Hullat rám a nagy,
És sérthetetlen.

Gond

Nélkül vagyok
Egyedül,

Míg elszenderül
A lelkem.

Mentem.

Megyek…

Halottnak hittetek

Halottnak hittetek

Gyertek velem a tubusóceánra,
Vágyva

Valami új hiányra,
A tévedésnek árva szíve van.
Hiába.

Nekem van hibám.

Hibátok a tágas óceán,
Vallomás egy tengeren,
Hogy elmegyek.

Halottnak hittetek.

Vagy csak lélegzetem dülledt
Szemein át
Nem láttuk a Tubus-óceánt.

Álmomban meghaltam,
Ott voltam,
Hol senki ezelött.
Egy álom mennyország
Ringott véresre írt szemeim előtt.

Port izzadva ingott a vágy,
Tágult köröttem a terem,

Halottnak hittetek,

Vagy nem…

halhatalan

szavam jelként ül,
bennem elbújt hangok csalódása
sírja végig a reggelt,

megpecsételt.

míg hangom
hallhatatlan…

a világmindenség regulái

vagyunk,
Rángató arcodon megcsillanó
Fénykavalkád a szívem,
Pislákoló tollak szürke
kékjébe veszem,
míg szavak lobbannak
Fel.

Istenemre!

Mondom,
s esküszöm,
Vállat vonva zuhatagként
feszülök

ki egy széltében szakadt vászonra,
Vetítve vagyok,
tükrözve
általad.

mintha bort innék,
belőled a Mámor,
úgy örülök,
hogy tiéd vagyok
tegnaptól,
s mától kezdve
jobb leszek,

ha csak egy kicsit is,
de megpróbálom,

míg próbálom
helyrerakni
foszlányait a jövőnek,
az apró,
átszellemült
költészetnek.

Kit tegnap temettek

Élénk, finom hangon kérdem,
Hol vagy?

Érdekes, miként eltűnik a hang,
Csak a csend marad,
Mint visszafeslett zörej.
Kihúzom lepedőm,
S fekszem a födnek korhadt testébe,

Halott vagyok,
Régen halott.

Temetnek,
Hát hagyjatok.

Hagyjatok elmúló
Könnyzáporban
Engem.
Hagyjatok.

Hagyjatok szomorú sorsra,
Földbedobva,
Mint kit szerettek,
Hagyjatok.

Hagyjatok felettem keresztet,
Mint kit úgy ismertek,
Isten szerette,
Hát hagyjatok.

Hagyjatok el,
Békén nyugodni,
Mind, kik ott sírtok,
Menjetek haza,
Ujjongjatok!

És hagyjatok
Rólam magatokban
Képet,
Hogy lássatok,
Ha emlékeztek
Éppen.