árnyak lépnek fel
ki üríti ki
ha
eltévedek
ki jön vissza
ért
em
értem hogy mellé
kell állnom
és szépíteni hasonmás lelkem
hogy a ma a tegnap
létezése ellenére legyen
természetes
vagyok
ha a halál
útjában
kettészedve
egy aki elém
áll
és egy ki hálát mond
nem talál rád
elveszik lelkem
egy mélységes mély
kegyelembe
vetett hit
által
érte
megkérlek
menj
és én
alszom míg újra
fel nem
kelek…
éb
red
ne
ha felkelteném,
szunnyadó
gombolyag
gurulna
felfelé
a hegyoldalon
le
mert
ugye
felfelé nem megy
csak a sínnek szomorú
ásítása
a
fára
elkenődőtt
bogarak siralmas
pusztulása
hát ég
halványul
a látszat
kifogástalan
rendszere,
hogy egyszerre
különös alkonyt foszlik,
s a rég’
felkelt óriás
eldőlt.
felett,
feled egy szép napot az
á
hitat
és
int:
Áh!
HIT
at-
matt
Edzett valóság a köbön,
Mediterrán vágy,
Hol voltál?
Képzett képzeletlen
Fáradtság fonja körbe hangom,
Lelép,
Kirohan az útra,
S mondja:
Jól vagyok.
Birtokában a jó
hangulatnak örvend
…a szív,
S közben a friss levegőből
Kivonja a lelket.
Lélekjelenlét,
Ott, hol színt vallasz,
Hogy piros,
Netán kékes,
…abszurd!
Puffanás, halk tompa puffanás
Szívemben a nyugalom árnya ásít,
Belém lépett a holnap
Szunnyadása,
Hogy vagyok,
Vakon,
Mint szememre húzott élénk
Láp-lepedő,
Szunnyadok,
S hullok alá a világ
Porának,
Hogy vagyok.
Vagyok sírja
A vihogásnak,
S írja belém
A suhogásnak gondtalan
Lelkét a lélek,
Hogy félek,
Hogy nincs
Tovább.
Gond.
Feledés.
Álom.
Port
Hullat rám a nagy,
És sérthetetlen.
Gond
Nélkül vagyok
Egyedül,
Míg elszenderül
A lelkem.
Mentem.
Megyek…
Halottnak hittetek
Gyertek velem a tubusóceánra,
Vágyva
Valami új hiányra,
A tévedésnek árva szíve van.
Hiába.
Nekem van hibám.
Hibátok a tágas óceán,
Vallomás egy tengeren,
Hogy elmegyek.
Halottnak hittetek.
Vagy csak lélegzetem dülledt
Szemein át
Nem láttuk a Tubus-óceánt.
Álmomban meghaltam,
Ott voltam,
Hol senki ezelött.
Egy álom mennyország
Ringott véresre írt szemeim előtt.
Port izzadva ingott a vágy,
Tágult köröttem a terem,
Halottnak hittetek,
Vagy nem…
szavam jelként ül,
bennem elbújt hangok csalódása
sírja végig a reggelt,
megpecsételt.
míg hangom
hallhatatlan…
vagyunk,
Rángató arcodon megcsillanó
Fénykavalkád a szívem,
Pislákoló tollak szürke
kékjébe veszem,
míg szavak lobbannak
Fel.
Istenemre!
Mondom,
s esküszöm,
Vállat vonva zuhatagként
feszülök
ki egy széltében szakadt vászonra,
Vetítve vagyok,
tükrözve
általad.
mintha bort innék,
belőled a Mámor,
úgy örülök,
hogy tiéd vagyok
tegnaptól,
s mától kezdve
jobb leszek,
ha csak egy kicsit is,
de megpróbálom,
míg próbálom
helyrerakni
foszlányait a jövőnek,
az apró,
átszellemült
költészetnek.
Élénk, finom hangon kérdem,
Hol vagy?
Érdekes, miként eltűnik a hang,
Csak a csend marad,
Mint visszafeslett zörej.
Kihúzom lepedőm,
S fekszem a födnek korhadt testébe,
Halott vagyok,
Régen halott.
Temetnek,
Hát hagyjatok.
Hagyjatok elmúló
Könnyzáporban
Engem.
Hagyjatok.
Hagyjatok szomorú sorsra,
Földbedobva,
Mint kit szerettek,
Hagyjatok.
Hagyjatok felettem keresztet,
Mint kit úgy ismertek,
Isten szerette,
Hát hagyjatok.
Hagyjatok el,
Békén nyugodni,
Mind, kik ott sírtok,
Menjetek haza,
Ujjongjatok!
És hagyjatok
Rólam magatokban
Képet,
Hogy lássatok,
Ha emlékeztek
Éppen.
Nem vagyok kegyeltje semmilyen sorsnak,
Se igazinak, se nagynak, sem éppen aprónak.
Nem vagyok szolgája egyetlen istennek,
S nem vagyok prózája saját kellememnek.
Nem vagyok hittel, mert elvették tőlem,
Istennel töltött perceim bennem
Vannak.
De nem kérdi senki,
Ki vagy te?
Hiszel-e még a mennyekben?
Hát nem.
Nem úgy tudom már, hogy vannak ott fellettem,
Hiszem az anyag múlását,
S köröttem apró tengerek
Mélabús korgását
Érzem.
De nem látok,
Mert vakságom eltakarja,
Ha van.
Hát add uram vissza a hitem.
Add vissza,
Mit elvettek tőlem.
Jöjj! Jer velem,
Hadd nézzük együtt
Az anyagnak múlását,
S tengeren együtt feszítsünk vitorlát!
Ó! Mondd!
Szeretsz-e engem?
Hát szeretlek.
S szeretsz e jobban engem?
Mindennél! Felelem.
És szeretsz-e, szeretsz-e engemet!
Hát míg élek, és halok, én addig szeretlek.
Szeretlek.
